Kb. 2 hete belevetettem magam a munkakeresés rejtelmeibe. És igen, megint bebizonyítottam magamnak, hogy aki dolgozni akar, az tud is dolgozni. És lehet 2 hét alatt is munkát találni. Sőt válogatni is lehet. Megjelenés, kreativitás és megfelelő ön-PR a titka. Ez utóbbihoz meg az kell, hgy az ember lánya ismerje önmagát, a képességeit, a tudását...

Ma kiéltem a ruhapróbálgatás és valamit venni vágyaimat. Bementem egy turkálóba, oda ahol márkás angol ruhák vannak. Sikerült több, mint 2 órát eltöltenem ott, és 2 kosárnyi ruhát berugdosni a próbafülkébe. Végül ebből csak egy tavaszi kabátot (7000 Ft), 2 pólót (2x2500 Ft), egy macinacit (3000 Ft), egy kardigánt (5000 Ft), 2 blúzt (2x 3500 Ft), egy bolerót (2000 Ft), egy horgolt felsőt (3000 Ft), egy vékony (1500 Ft) és egy vastag pulcsit (3500 Ft) megvenni. És a hab a kakaón, hogy mindez csak 7000 Ft-ba fájt. Ami úgy boltban megvéve kb. 37000 Ft lett volna. Nos? Megérte? Meghát... ;O) És egyikről sem mondaná meg az ember, hogy ezt nem újonnan vettem. A tavaszi kabátnak kellett visszavarrni a gombját, mert az lógott, illetve az egyik pólónak a hónaajlát kell megvarrni, mert varrás mentén szakadt úgy 2,5 cm-en. De annak a felirata tetszett, azt meg visszavarrni noperc. Úgyhogy a mai boldogsághormonom meg van...

Tegnap előtt este úgy jött ki a lépés, hogy hármasban voltunk itthon. A Kedves, A Nő és A Haver. Iszogattunk, beszélgettünk... majd egyre jobban belemelegedtünk a dolgokba, és egyre jobban vibrált körülöttünk a levegő. És A Nő ledobta minden gátlását úgy a 3. és 4. pohár bor közt valahol félúton. Ez persze mindkét pasinak imponált. De A Nő nem tudta, hogy meddig mehet el, mi az, ami még A Kedvesnek belefér. Így végül nem lett az, amit A Nő szeretett volna, pedig utóbb kiderült A Kedvesnek sem lett volna ellenére az édeshármas... Na majd egyszer, ha úgy alakul a dolog...

Utálom, amikor nőiességemben aláznak meg. Elveszik, megtiporják az egyetlen érzést bennem, amire büszke vagyok. Nő vagyok, naés? Méghozzá jó nő. Nem szőke plázacica, nem anorexiás model, hanem igazán NŐ. Kívül, belül... Elfogadom, hogy nem ez kell minden pasinak, mert nyílván az szubjektív, hogy kinek mi kell egy nőben, vagy kinek mitől lesz egy nő igazán nő. De ha valakivel együtt vagyok, és azt mondja szeret, akkor még félrészeg állapotba se mondja azt, még csak féltékenységből sem, hogy ha tehetné megcsalna... Még akkoris szarul esik, ha ezt csak dafke mondta, mert féltékeny, mert tudja, hogy engem sokan szeretnek, és sokan szépnek és okosnak tartanak, és sokan szeretnék, ha én lennék számukra a Nő. És ilyenkor, amikor A Kedves ennyire "szépeket" mond, ne legyen dühös az ember lánya. Ne érezze úgy, hogy elvettek Tőle valamit, amire eddig büszke volt. Ne érezze azt a "kényszert", hogy csakazértis bűntudat nélkül megtegye... És ne legyen benne az, hogy ha már A Kedves elvette, akkor olyan Valakitől vegye vissza azt az érzést, ami jogosan jár Neki, akiről tudja, hogy pár röpke lopott órácska alatt bőséggel vissza tudja adni... De igen... Ez a magamfajta nőknek felhívás egy keringőre... Hát megteszem... sőt azért, amit megtettem sincs többé bűntudatom.
Persze azóta bánja, hja... de mennyire bánja, és érzi Ő, hogy ez csak olaj volt a tűzre... És persze próbálja jóvá tenni napi többször... ;O) Ami egyrészről kurva jó, mert mindkettőnkből olyan kreativitást, és szexuális vágyat hoz ki, mint eddig soha... De az a tüske még meg van... Azért mert a düh már rég tovaszállt, az érzés, hogy valami eltört, hogy valamit elvett Tőlem, az megmarad... bennem van...

...van... de nagyon... gyomrom görcsben, szó szerint remeg kezem - lábam... hányingerem van... a 6. xanax után is szarul érzem magam. Sokmindent írnék a ma délelőttről, mert kb. reggel negyed 8 óta kattog az agyam. Nem tudom menni fog-e.

Zoliról van szó. Miatta parázom. Sosem szerettem azt, amikor valaki előre bejelenti, hogy beszélni akar velem. Ez nekem mindig iszonyatosan negatív gondolatokat indít el a fejemben. Még akkoris, ha racionálisan tudom, hogy ez nem így van. Azaz tuti, hogy semmi olyat nem mondhat, ami nekem fájhatna. De én ilyenkor mindig agyalok, és kombinálok és parázok...

Most is. Ugyanis tegnap este felvetettem Neki az ötletet, hogy mi lenne, ha pénteken munka után elmennénk sétálni, mondjuk a DunaPartra. Nyilván nekem sem a céltalan kószálás volt a célom, hanem beszélgetni. Nem otthon a négy fal közt, nem futtában, nem mindent elpoénkodva. Erre ma reggel a kocsiban kérdezte, hogy akkor holnap elmegyünk sétálni? Mondtam, hogy igen, ha van kedve. Erre közölte, hogy az jó, mert úgyis beszélni akar velem. Mert van valami, amit hetek óta el akar mondani, csak nem tudja hogyan. Nabaszd meg...

Baybeenek az arcára fagyott a mosoly. És innentől kezdve jött az akaratlan agyalás. Már megint mi van? Mit akar mondani, amit nem mer, nem tud már hetek óta elmondani. Először persze azon kattogtam, hogy tuti már megint van valami, ami miatt újfent arra jutott, hogy szakítsunk. Ez úgy havi 1x előjön nála. Aztán arra jutottam ezzel kapcsolatban, hogy azt máskor nem húzta hetekig, sőt nem is tudta megjátszani azt, hogy minden a legnagyobb rendben kettőnkkel. Ezt azért általában azonnal levettem, és rákérdeztem. Mostanában ennek semmi jelét nem mutatta, hogy nem akar velem lenni, sőt... Voltak, vannak olyan megnyilvánulásai, ami pont ennek ellenkezőjét mutatta.

Persze soxor látom rajta, hogy szomorú a tekintete, hogy éjszakákon át nem alszik, nyúzott, fáradt. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy mi a baj, amire vagy mond valamit általánosságban vagy semmit. De nem erőltetem. Nem kérdezek. Mert nem tudom mit kérdezhetek, vagy mire ne kérdezzek rá inkább. Illetve nem is igazán tudom, hogy merről kéne megközelíteni a dolgot. Okoskodni, kioktatni nem akarom. Közhelyeket én is utálom. Amit én tehetek az, hogy próbálom az önbizalmát építeni, visszaadni a hitét. Próbálom éreztetni Vele, hogy bízhat bennem, én is bízom benne, hogy szeretem, hogy ha bármi problémája van igyexem segíteni Neki, ha mással nem, hogy meghallgatom, hogy mellette vagyok, hogy átölelem, már ha egyáltalán elmondja mi bántja.

Aztán az jutott eszembe, hogy lehet, hogy a baba projecttel van baja. Csak azt nem értem, hogy mi. Mert az egy dolog, hogy rengeteget beszélünk erről. De azt is megbeszéltük, hogy nem kell elkapkodni. Majd... egyszer... Nem erőltetem, mert nincs értelme "kizsarolni", mert azzal három ember életét tenném tönkre. Meg igazából most nekem is ez okoz sok - sok álmatlan éjszakát. Hogy merjek-e vállalni egy ekkora kockázatot, mint egy terhesség vagy ne. Mert még egy sokadik vetélést nem élnék túl. És tulajdonképp a zebracsíkos teszttől kezdve végigparáznám a terhességet, aztán meg az elkövetkezendő 20 évet. Hogy jó anya leszek-e, hogy lesz-e türelmem hozzá(juk), és persze még egy parám az anyagiak. Szóval most pillanatnyilag én sem tudom, hogy mit akarok. Vagyis nekem is idő kell, nekem is az lenne a legjobb, ha várnánk még. De ugyanakkor néha azt érzem rajta, ahogy beszél ezekről a dolgokról, hogy Ő is szeretné, csak Ő sokkal inkább racionális és az anyagi oldalát nézi. Ami nem baj, mert én erre úgyis alkalmatlan vagyok. Illetve, amit érzek rajta ezzel kapcsolatban, hogy azért is szeretné, mert akkor végre talán el tudná hinni, hogy nem verem át, nem akarom Őt kihasználni, hogy szeretem, hogy komolyan gondolom vele.

Aztán az is eszembe jutott, hogy mivel az elmúlt napok, hetek viselkedése irányomban semmi jelét nem mutatta annak, hogy a kapcsolatunk megingásán agyalna, sőt... Ezért az is eszembe jutott, hogy valami egészen más dolog bántja, amit szeretne elmondani. Mert erre is célzott reggel, vagyis azt mondta, hogy nem akar terhelni a problémáival. Csakhát ez nekem nem teher. Sőt megtiszteltetés, vagy bizalom, hogy ha beenged az életébe. Nekem nagyobb "teher" az, amikor azt látom rajta, hogy van valami, ami bántja, de nem mondja. Mert így segíteni sem tudok. Ilyenkor iszonyatosan tehetetlennek érzem magam.

Igen, én komolyan gondolom Vele. Nem tudom, hogy le tudnám-e élni Vele az egész életem, de azt tudom, hogy nélküle nem. Tudom, hogy nem vagyok belé szerelmes, de... SZERETEM... és ez sokkal több a lángoló szerelemnél. Ez nem múlik el nyomtalanul. Tudom, hogy szeretem, úgy mint pasit, mint embert, mint leendő férjet, apát. Elfogadom olyannak, amilyen, nem akarom megváltoztatni. Nem akarom, hogy lemondjon "miattam" olyan dolgokról, amiket szeret, a motorozás, a zenélés. Nem tökéletes, de maximálisan normális, megbízható. Tisztelem, becsülöm mindazért, amit tesz. Ha száz évig élnék se találnék még egy ilyen Társat, a másik felemet. Mert bár különbözőek vagyunk, mégis tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Tudom, hogy bármikor gondolkodás nélkül hozzámennék feleségül, tudom, hogy bármikor gondolkodás nélkül szülnék Neki gyereket. Tudom, hogy bármit képes lennék megtenni érte, sőt mitöbb hajlandó is vagyok erre, anélkül, hogy ezt kényszernek, kötelességnek élném meg. BÁRMIT MEGTENNÉK, HOGY BOLDOGNAK LÁSSAM... HOGY BOLDOGGÁ TUDJAM TENNI. ÉN MAXIMÁLISAN BOLDOG VAGYOK VELE, MELLETT. Amikor átölel, megcsókol, hozzám bújik, semmi sem számít, semmi sem hiányzik. Félek... És még ennélis jobban FÉLTEM ŐT...

Nincs olyan, hogy enyém vagy tiéd, hanem vagy van valamink vagy nincs. Ezt még szoknom kell egy kicsit, bár ez nekem is így természetes. Azaz félig... Mert ami az enyém, az természetes számomra, hogy az övé is, viszont ami az övé, azt valahogy nem érzem enyémnek. Mármint ezt nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek, de... tényleg nem tudom megfogalmazni...

Pl. a múlt héten hozott 4 csokit, 2 ilyet meg 2 olyat. Nekem az természetes volt, hogy egy - egy az enyém, a másik kettőt meg magának vette. Én megettem az "enyémeket", bár adtam belőle Neki is. Na jó éppen csak annyit, hogy meg ne szólhasson, hogy milyen izé vagyok, hogy nem is adok a csokiból. Aztán az "övé" meg itt díszelgett az orrom előtt, és nagy volt a kísértés, hogy megegyem, de tudtam, hogy az az övé. És nem azért nem ettem meg, mert nem szabad, vagy mert megsértődik, hogy megettem az övét. Hanem azért, mert tudtam, hogy Ő is szereti csokit, és nyilván szívesen megeszi majd. És mikor odajött akkor mondtam Neki, hogy vigye innen a csokijait, mert csak irritál, hogy nem ehetem meg. Mire tök meglepődve kérdezte, hogy miért ne ehetném meg. Én meg próbáltam Neki elmagyarázni, hogy hát azért, mert az az övé, és én már megettem az enyémet, meg izé... És erre közölte, hogy "buta vagy Anya, itt nincs olyan, hogy enyém vagy tiéd, csoki van, és az eszi meg, aki akarja" és igen, tudom igaza van... de én akkor sem tudom megenni az Ő csokiját. Na jó, de... amikor nem látja, és a gyerek erőszakoskodik... ;O)

A másik ilyen tudatosulása a gyerek... Eddig azért előtte mindig megkérdezte, hogy mennyire lehet szabadon garázdázni, hogy állunk a ciklussal. Mostmár semmi... Pedig tudja, hogy nagyjából mi a szitu... Úgyhogy már tudatosan sem harcol az ösztönökkel... Na nem mintha eddig nagyon megerőltette volna az ellenállást, de azért néha úgy tett, mintha ésszel gondolkodna... De miáltal egy vérkeringése van az embernek, és az a bizonyos vérmennyiség vagy lent van, vagy fent... így egy bizonyos pont után már nem képes az ember aggyal gondolkodni...

Na meg egyszer beszélt valamit a gyerekről a kocsiban, már nem tudom mit, csak arra emléxem, hogy annyit kérdeztem, hogy aha, és kitől akarsz gyereket. Mire rámnézett és majdhogynem vérig sértve visszakérdezett, hogy >>na szerinted... mégis kitől???

Az úúúúúúgy volt, hogy Baybee mostanában vasalgatni szokta a tiszta ruhákat. De úgy mindent. Aztán reggelente, amikor A Hites Ura nem talál magának ruhát - megelőzendő, hogy feltúrja az élire vasalt szépen összehajtogatott ruhakupacot - Baybee szépen kiteszi Neki a vasalt alsógatyát, zoknit, vasalt pólót, és pulcsit. Avagy Ő maga lerángat egy - egy ruhadarabot a szárítóról, amit Baybee nem annyira értékel, mert ha már van élire vasalt, akkor nemá, hogy a gyűröttet vegye fel. Főként, ha azt előtte Ő teregette, mert akkor az aztán még inkább hasonlít a veszett kutya szájából kirángatott rongyokra.

Namármost az elején Zoli igencsak kétkedve fogadta, hogy én miért akarok vasalni, és főként Neki miért is kell élire vasalt ruhákban feszítenie. Ilyenkor mindig megjegyezte, hogy lassan úgy néz ki, mint egy "Nősember"... Leandervölgyi, ahogy Ő hívja. És ez így azóta is megmaradt szállóigeként. Úgyhogy ilyenkor vagy azzal reagálom le, hogy nem baj, én úgyis szeretem a nős pasikat, vagy van amikor én jegyzem meg, hogy milyen ciki már, hogy úgy néz ki, mint egy nősember, rontom az esélyeit a csajoknál. :O)

Tegnap este viszont eljutottunk odáig, hogy az alváshoz is vasalt alsót és pólót vett fel, méghozzá önként, amit én viccesen szóvá is tettem. Mire annyit válaszolt:
- Látod Anya, már kezdek beletörődni a sorsomba.
- Milyen sorsodba? Hogy élire vasalt ruhákba kell járnod? De szar lehet az életed...
- Nem abba, hanem, hogy nemsokára nős ember leszek.
Na erre már nem szóltam semmit, csak elégedetten vigyorogtam... és elképzeltem az ujján a drágaszágot... ;O) (máris szerelmetesebb lettem belé...) És mivel egyre többször és egyre kevesebb iróniával és poénnal fűszerezve beszél a házasság intézményéről, és kvázi már egyszer meg is kérdezte úgy fész-tu-fész arcbavágósan, hogy hozzá mennék-e feleségül... Amit akkor persze én "provokáltam ki" belőle, vagyis nem, mert poénnak szántam, viszont köpni - nyelni nem tudtam. De mivel igent csak így csípőből nem mondhattam erre, nemet meg nyilván nem fogok, - mert hülye azért nem vagyok - így végül annyit mondtam, hogy lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, majd ha igaziból megkérdezi, akkor igaziból válaszolok is Neki rendesen. Így most egyre inkább azt érzem, hogy kezdi tudni azt, amit én már 3 hónapja tudok, és az ő szavaival élve kezd beletörődni a megváltoztathatatlanba.

Hát az van, hogy a szomszéd csaj pénteken elvitt itt MessziVidéken az óviba. Az óvi nagyon szép, legalábbis amennyit én láttam belőle. Viszont a vezető - és helyettes óvónők betegek voltak, így nem tudtam kivel beszélni. Majd valamelyik nap megint elmegyek oda. Illetve most nagy erőkkel belevetem magam a neten a környékbeli óvik keresésébe, ugyanis nagyon jófej volt a csaj, mert felajánlotta, hogy ha megkeresem az óvikat, ő szívesen elvisz oda engem kocsival. Úgyhogy most az van, hogy munkát keresek. :O) De ezt most élvezem.

Igazából még Pest is szóba jöhet, de szigorúan olyan környéken, amit vonattal meg lehet közelíteni, azaz 20 percnél többet nem kell bkvzni, avagy, ami még jobb lenne Zoli munkahelyének a környékén.

És, hogy miért most? Egyrészt besokalltam A Cégtől, másrészt besokalltam az idióta emberekből, harmadrészt egyre kevésbé jó és élhető az, hogy felváltva dolgozunk Zolival, és nem utolsó sorban, ha már beleadunk apait-anyait a gyerek projektbe, akkor kurvára nem mindegy, hogy lesz-e hová visszamennem, illetve, hogy mennyit tudok az államtól szakítani, abban a rövidke 2 azaz kettő (hogy rohaggyon meg, aki ezt kitalálta) évben, amíg "gondtalan" kisgyermekes anyukaként tengethetem mindennapjaimat.