Jó volt a múlt héten otthon lenni Zolival, és az igazság az, hogy senki sem hiányzott. Mert a legfontosabb ott volt mellettem. Tegnap este hazafelé beszélgettünk. Azaz végre leginkább ő mesélt. Igaz vannak dolgok, amiket nem értek, vagyis nem áll össze egy kerek egésznek. De talán egyszer majd úgy lesz. Meg tulajdonképp sokmindent tudtam volna Neki mondani... okosat... de ahogy annak idején nekem is tök feleslegesen mondogattátok ezeket, akkor én sem hittem el, nem hittem benne, így csak üres szavaknak tűntek, vagy legfeljebb annyit tudtam rá reagálni, hogy oké tudom, de... de ettől még nem lett jobb semmi, sőt... még szarabbul éreztem magam. Na ezt meg nem akartam. Egyelőre csak bízom benne, hogy előbb - utóbb Ő is rá fog ezekre érezni. Bár azt ma reggel bebizonyította, hogy ha a negatívumokra koncentrál, és csak azt mondogatja, hogy nekem úccse..., akkor ezt is vonzza be. Olyan jó lenne, ha egy varázscsókkal mindent meg lehetne változtatni, úgy mint a mesében, ahogy a békából királyfi lesz... Annyira jó lenne, ha kicsit tudna hinni a jóban, bízni önmagában, hogy igenis Neki is jár. Igenis Ő is megérdemli... Elmondani nem tudom mennyire jó ember, és ha 100 évig élnék se találnék Nála különbet. Nem tökéletes, de ki az? Nekem nem kell tökéletes, bőven elég, ha normális... És igenis Ő normális... nagyon is normális, még ha ezt nem hiszi el magáról... Soxor gondolkodom azon, hogy miért kaptam ekkora kegyet a NagyFőnöktől. Megérdemlem én ezt a "luxust"?