Nincs olyan, hogy enyém vagy tiéd, hanem vagy van valamink vagy nincs. Ezt még szoknom kell egy kicsit, bár ez nekem is így természetes. Azaz félig... Mert ami az enyém, az természetes számomra, hogy az övé is, viszont ami az övé, azt valahogy nem érzem enyémnek. Mármint ezt nehéz megfogalmazni, hogy mit is érzek, de... tényleg nem tudom megfogalmazni...

Pl. a múlt héten hozott 4 csokit, 2 ilyet meg 2 olyat. Nekem az természetes volt, hogy egy - egy az enyém, a másik kettőt meg magának vette. Én megettem az "enyémeket", bár adtam belőle Neki is. Na jó éppen csak annyit, hogy meg ne szólhasson, hogy milyen izé vagyok, hogy nem is adok a csokiból. Aztán az "övé" meg itt díszelgett az orrom előtt, és nagy volt a kísértés, hogy megegyem, de tudtam, hogy az az övé. És nem azért nem ettem meg, mert nem szabad, vagy mert megsértődik, hogy megettem az övét. Hanem azért, mert tudtam, hogy Ő is szereti csokit, és nyilván szívesen megeszi majd. És mikor odajött akkor mondtam Neki, hogy vigye innen a csokijait, mert csak irritál, hogy nem ehetem meg. Mire tök meglepődve kérdezte, hogy miért ne ehetném meg. Én meg próbáltam Neki elmagyarázni, hogy hát azért, mert az az övé, és én már megettem az enyémet, meg izé... És erre közölte, hogy "buta vagy Anya, itt nincs olyan, hogy enyém vagy tiéd, csoki van, és az eszi meg, aki akarja" és igen, tudom igaza van... de én akkor sem tudom megenni az Ő csokiját. Na jó, de... amikor nem látja, és a gyerek erőszakoskodik... ;O)