...van... de nagyon... gyomrom görcsben, szó szerint remeg kezem - lábam... hányingerem van... a 6. xanax után is szarul érzem magam. Sokmindent írnék a ma délelőttről, mert kb. reggel negyed 8 óta kattog az agyam. Nem tudom menni fog-e.
Zoliról van szó. Miatta parázom. Sosem szerettem azt, amikor valaki előre bejelenti, hogy beszélni akar velem. Ez nekem mindig iszonyatosan negatív gondolatokat indít el a fejemben. Még akkoris, ha racionálisan tudom, hogy ez nem így van. Azaz tuti, hogy semmi olyat nem mondhat, ami nekem fájhatna. De én ilyenkor mindig agyalok, és kombinálok és parázok...
Most is. Ugyanis tegnap este felvetettem Neki az ötletet, hogy mi lenne, ha pénteken munka után elmennénk sétálni, mondjuk a DunaPartra. Nyilván nekem sem a céltalan kószálás volt a célom, hanem beszélgetni. Nem otthon a négy fal közt, nem futtában, nem mindent elpoénkodva. Erre ma reggel a kocsiban kérdezte, hogy akkor holnap elmegyünk sétálni? Mondtam, hogy igen, ha van kedve. Erre közölte, hogy az jó, mert úgyis beszélni akar velem. Mert van valami, amit hetek óta el akar mondani, csak nem tudja hogyan. Nabaszd meg...
Baybeenek az arcára fagyott a mosoly. És innentől kezdve jött az akaratlan agyalás. Már megint mi van? Mit akar mondani, amit nem mer, nem tud már hetek óta elmondani. Először persze azon kattogtam, hogy tuti már megint van valami, ami miatt újfent arra jutott, hogy szakítsunk. Ez úgy havi 1x előjön nála. Aztán arra jutottam ezzel kapcsolatban, hogy azt máskor nem húzta hetekig, sőt nem is tudta megjátszani azt, hogy minden a legnagyobb rendben kettőnkkel. Ezt azért általában azonnal levettem, és rákérdeztem. Mostanában ennek semmi jelét nem mutatta, hogy nem akar velem lenni, sőt... Voltak, vannak olyan megnyilvánulásai, ami pont ennek ellenkezőjét mutatta.
Persze soxor látom rajta, hogy szomorú a tekintete, hogy éjszakákon át nem alszik, nyúzott, fáradt. Ilyenkor meg szoktam kérdezni, hogy mi a baj, amire vagy mond valamit általánosságban vagy semmit. De nem erőltetem. Nem kérdezek. Mert nem tudom mit kérdezhetek, vagy mire ne kérdezzek rá inkább. Illetve nem is igazán tudom, hogy merről kéne megközelíteni a dolgot. Okoskodni, kioktatni nem akarom. Közhelyeket én is utálom. Amit én tehetek az, hogy próbálom az önbizalmát építeni, visszaadni a hitét. Próbálom éreztetni Vele, hogy bízhat bennem, én is bízom benne, hogy szeretem, hogy ha bármi problémája van igyexem segíteni Neki, ha mással nem, hogy meghallgatom, hogy mellette vagyok, hogy átölelem, már ha egyáltalán elmondja mi bántja.
Aztán az jutott eszembe, hogy lehet, hogy a baba projecttel van baja. Csak azt nem értem, hogy mi. Mert az egy dolog, hogy rengeteget beszélünk erről. De azt is megbeszéltük, hogy nem kell elkapkodni. Majd... egyszer... Nem erőltetem, mert nincs értelme "kizsarolni", mert azzal három ember életét tenném tönkre. Meg igazából most nekem is ez okoz sok - sok álmatlan éjszakát. Hogy merjek-e vállalni egy ekkora kockázatot, mint egy terhesség vagy ne. Mert még egy sokadik vetélést nem élnék túl. És tulajdonképp a zebracsíkos teszttől kezdve végigparáznám a terhességet, aztán meg az elkövetkezendő 20 évet. Hogy jó anya leszek-e, hogy lesz-e türelmem hozzá(juk), és persze még egy parám az anyagiak. Szóval most pillanatnyilag én sem tudom, hogy mit akarok. Vagyis nekem is idő kell, nekem is az lenne a legjobb, ha várnánk még. De ugyanakkor néha azt érzem rajta, ahogy beszél ezekről a dolgokról, hogy Ő is szeretné, csak Ő sokkal inkább racionális és az anyagi oldalát nézi. Ami nem baj, mert én erre úgyis alkalmatlan vagyok. Illetve, amit érzek rajta ezzel kapcsolatban, hogy azért is szeretné, mert akkor végre talán el tudná hinni, hogy nem verem át, nem akarom Őt kihasználni, hogy szeretem, hogy komolyan gondolom vele.
Aztán az is eszembe jutott, hogy mivel az elmúlt napok, hetek viselkedése irányomban semmi jelét nem mutatta annak, hogy a kapcsolatunk megingásán agyalna, sőt... Ezért az is eszembe jutott, hogy valami egészen más dolog bántja, amit szeretne elmondani. Mert erre is célzott reggel, vagyis azt mondta, hogy nem akar terhelni a problémáival. Csakhát ez nekem nem teher. Sőt megtiszteltetés, vagy bizalom, hogy ha beenged az életébe. Nekem nagyobb "teher" az, amikor azt látom rajta, hogy van valami, ami bántja, de nem mondja. Mert így segíteni sem tudok. Ilyenkor iszonyatosan tehetetlennek érzem magam.
Igen, én komolyan gondolom Vele. Nem tudom, hogy le tudnám-e élni Vele az egész életem, de azt tudom, hogy nélküle nem. Tudom, hogy nem vagyok belé szerelmes, de... SZERETEM... és ez sokkal több a lángoló szerelemnél. Ez nem múlik el nyomtalanul. Tudom, hogy szeretem, úgy mint pasit, mint embert, mint leendő férjet, apát. Elfogadom olyannak, amilyen, nem akarom megváltoztatni. Nem akarom, hogy lemondjon "miattam" olyan dolgokról, amiket szeret, a motorozás, a zenélés. Nem tökéletes, de maximálisan normális, megbízható. Tisztelem, becsülöm mindazért, amit tesz. Ha száz évig élnék se találnék még egy ilyen Társat, a másik felemet. Mert bár különbözőek vagyunk, mégis tudom, hogy egymáshoz tartozunk. Tudom, hogy bármikor gondolkodás nélkül hozzámennék feleségül, tudom, hogy bármikor gondolkodás nélkül szülnék Neki gyereket. Tudom, hogy bármit képes lennék megtenni érte, sőt mitöbb hajlandó is vagyok erre, anélkül, hogy ezt kényszernek, kötelességnek élném meg. BÁRMIT MEGTENNÉK, HOGY BOLDOGNAK LÁSSAM... HOGY BOLDOGGÁ TUDJAM TENNI. ÉN MAXIMÁLISAN BOLDOG VAGYOK VELE, MELLETT. Amikor átölel, megcsókol, hozzám bújik, semmi sem számít, semmi sem hiányzik. Félek... És még ennélis jobban FÉLTEM ŐT...
