Egy hét "munka' - tanulás után is tetszik nekem ez az egész. Tök jó. Irodaában dolgozhatok, gép előtt -amire újongva mondta FarmerLány barátném, hogy akkor úúúúúúúújra lesz normális blogod??? - telefonon, csiniben... Műköröm és miegymás. Igen, ez az én világom. Jaj de nagyon várom, hogy leteljen ez a tanulós időszak és saját asztalom gépem és fiókom legyen...

Ja, és FarmerLány azon is jót vigyorgott, hogy a kurvából lesz a legjobb feleség, merthát A Multinak azon osztályán fogok dolgozni, amivel én is soxor szembekerültem fogyasztóként. És én nem voltam a legjobb fogyasztója A Multinak.

Szóval nagyon állat a dolog. És végre ez az első olyan munkám, amire azt tudom mondani, hogy na igen, erre lehet mit alapozni. :O) És nem nyávogok, hogy ne keresek több százezret, mert nem keresek olyan rettentően sokat. De ez legalább biztos. És mivel szolgáltató multi, és régi vágású úriemberről van szó, így ha jól csinálom, és miért ne csinálnám jól, akkor ez eléggé biztosnak mondható állás.

...avagy nincs ekkora malac a világon.

Történt úgy, hog már hetek óta megketyósodott a food vezető kis baszatlan picsa nálunk. Aki mellesleg 1 azaz egyetlen hónappal fiatalabb nálam. De istenkirálynőnek érezi magát. És egyeduralmat akar gyakorolni az egész interben. Már hetek óta kóstolgatott és tegnap szerencséjére talált is fogást rajtunk, így kitiltott az áruházból. Magyarul munkanélküli lettem. Igazából keserédes szájízzel csapot- papot otthagytam szemetestül a bolt kellős közepén, és fél kettőkor eljöttem. Hogy mostan aztán igazán motiváltan kell munkát keresnem. Mert a svájci frank az egyre drágább, a hitelünk meg egyre nő, és egy fizuból még ketten sem élünk meg, nemhogy kis ogréetalpacskákról álmodozni...

Na de ma reggel úgy gondoltam, hogy ha már mégsem kell dolgozni menni, akkor biza kitakarítok végre úgy istenesen, és a kertjeimet is leápolgatom, aztán majd délután elkezdek munkát keresni. Na idáig nem jutottam el. Mert röfögött szerencsemalacom. Csörög a telefonom, egy ismeretlen 30-as szám. Gondolkodtam, hogy felvegyem-e. Azt hittem a baszatlan picsa hív. Na gondoltam akkor nagylevegő és most elmondom, hogy mekkora sunyi gecinek tartom én őt valójában, és egyébként meg egy senkiházi kis liba, akit jól meg kéne baszni. Felveszem, és egy ismeretlen kedves csaj szól bele, hogy ő bizony A Multitól hív, és bár nem ismerjük egymást, de úgy tudja, hogymúlt héten voltam bent egy állásinterjún, ahová akkor nem vettek fel, de most mégis úgy alakult, hogy ha érdekel a dolog, akkor hétfőn reggel 8-kor mehetek dolgozni hozzájuk. wááááááááááááá... és be leszek jelentve teljes pénzre, és határozatlan idejű szerződést kapok, és 3 hónap próbaidő...

Hát vannak még csodák... És eszembe jutott, hogy tavaly a SzuperNagyi azt asztrologizálta nekem, hogy milyen szar lesz a 2010-es évem... Biztos felhős volt az ég és nem látta a szerencsemalac csillagzatot... Vagy az én drága Mamám figyel rám onnan fentről. És a legjobbat akarja nekem... Köszönöm, Mama... nagyon szeretlek! :O)

Megint eljutottam egy újabb szintre. Vagy lehet, hogy vissza a kiinduló helyzethez? Hmmm... Napok, sőt talán hetek óta nincs olyan nap, hogy ne jutna eszembe... Ne jutnának eszembe a barátaim... És hányszor álltam már a kezemben a telefonnal, hogy na most felhívom, mert... mert... mert csak és kész, mert érdekel. Aztán mindannyiszor elgondolkodtam... És rájöttem, hogy nem. Ez már nekem ciki és szánalmas, hogy már megint én hívogassam őket. Akármelyiket... Hetek óta nem beszéltem egyikkel sem. Szar érzés, hogy csak nekem hiányoznak. Én nekik nem... Oké, amelyik barátnőm olyan, hogy sosem hív fel azt megértem, vagyis elfogadtam, hogy őket csak akkor látom és akkor beszélek velük, amikor én felhívom vagy elmegyek hozzájuk. Ez sem igazán jó... Az elfogadás mellett azért kicsit rossz érzés is. De akitől nem ezt szoktam meg... Na az nagyon szar... A Zuram próbál csitítani, és "megmagyarázni", hogy biztos ezért vagy azért... Persze biztosan... igaza van, tudom... De... de... de akkoris szar. És a legszarabb az, hogy eljutottam odáig, hogy bazd meg nyuszika a fűnyíródat... Csakhát ördögi kör, mert leszarni nem tudom... Napi soxor eszembe jut... Most is inkább ott lennék 2 napig, mint egyedül itthon takarítani. De nem... nem hívtam fel, mert... mert csakazértsem már megint én...

Hmmm... júli 12-én volt a nagy nap, amikoris MR-re kellett mennem. El is vitt a Zuram. Bár a Houseban láttam már ilyen gépet, és tisztában voltam azzal, hogy ez egy cső, amibe betolnak. Nade... arról szó sem volt, hogy egy szívószál átmérőjű izébe akarnak több, mint egy órára betuszakolni. Megakurvaanyád... Mikor megláttam a gépet... hatalmas és ijesztően szűk nyílással... első gondolatom az volt, hogy amikor a nővérke nem néz oda feltűnés mentesen kirohanok, és meg sem állok hazáig. :O) De ha már több, mint 3 hónapot vártam erre, és ráadásul korábban kellett indulnunk otthonról, akkor ájmöhíró... én befexem... hős vagyok... aha. ezután jött a következő meglepetés. lekötöztek... a vállamnál, a mellkasomra valami 2 db perec alakú izét tettek, átkötötték, és még a derekamnál is átkötöttek, a lábam meg az égig polcolták. Már ekkor éreztem, hogy a vérnyomásom az egekben, a szívem ezerrel ver... Majd betoltak vállig. Még gyorsabb szívverés... Aztán végig betoltak. Na akkor ott azt éreztem, hogy most fogok meghalni. A karomnál érzetem a gép szélét, a teteje az arcomtól pár centire, levegőt is alig kaptam, szédültem, remegtem... A nővérke megkérdezte, hogy minden oké-e. Na akkor közöltem, hogy nem szeretem a bezártságot, és nem gondoltam volna, hogy ez ennyire szűk kis lyuk. Akkor mondta, hogy oké, most gondoljam meg, hogy kibírok-e benne több, mint egy órát, vagy inkább el se kezdjék. Gondolkodás nélkül közöltem, hogy akkor azt hiszem ez ennyi volt. Itt voltam, megnéztem, kipróbáltam ezt is... Nem jött be. Úgyhogy a kb. negyed órás rákészülés után fél percet lehettem csak benne a gépben, persze nekem óráknak tűnt a dolog. Ja és ráadásul "megnyugtató" komolyzene szólt. Na hát az engem inkább idegesített, mintsem megnyugtatott volna. De mondták, hogy nem para, sokan nem bírják és ugyanígy járnak. Mármint a bezártságot. :O) Ez volt reggel 8kor, és még délben is alig álltam a lábamon, annyira remegtem, és gyorsabban vert a szívem...

Aztán visszamentem a kardiós dokinőhöz, aki csak mosolygott, amikor elmeséltem neki a szívószálas sztorit. Úgyhogy azt mondta, hogy végülis nem életbevágó dolog, úgyhogy csak félévente ellenőrzés, és ha valami baj van azonnal, ha terhes lennék azonnal... Úgyhogy ennyi történt azóta.

A durva csak az, hogy mostis elkapott egy enyhébb pánik, ahogy a neten nézegettem a képeket. Pedig kíváncsi lennék úgy objektíven, hogy mégis mekkora az a cső, amit én és a pánik szívószálnak érzékeltem.

Nos igen... A gyerek gyártás tudománya... Hááááááát... nem állunk igazán a helyzet magaslatán ezzel. A saját szerzeményű csodabogyó nem hozta meg a várt hatást, pedig minden reményem ebben volt. Bár még van belőle 2 havi adag... Nem tudom van-e értelme bízni benne... De azért szedem, mert a lepény hal megy elől... remény hal meg utoljára...

Emellett meg elmentem endokrinológiára, ahol egy hihetetlenül normális és jófej dokival találkoztam. Egy hét alatt meg lett a hormonvizsgálatos vérképem. Eszerint inkább pasinak kéne lennem jobbára, mint sem nőnek. Megnézet a nőgyogyis uh leleteimet, és végre eljutottunk oda, hogy ő bizony kőkeményen kimondta, hogy ez PCO. És csak a jobb petefészkem esélyes arra, hogy némi segítséggel az anyait beleadja az ogre gyártásba... Majdan írt fel valami vércukorszint beállító bogyót, amitől szerinte az amerikai pcos nők 90%-a terhes tud lenni. Bár először ő is bepróbálkozott a fogigátlóval. De ő legalább elsőre is megértette, hogy ezesetben se a recept papírt se a drága idejét ne pazarolja rám, mert azt úccse szedem be, és úccse megyek vissza hozzá. Viszont ez a vércukor izé meglehetősen jónak bizonyul. Márcsak azért is, mert azóta nem igazán ettem csokit, és nincs olyan "kényszerem", hogy egy tábla milka csokit, de rögtön, különben azonnal meghalok. Mostmár csak a fogyás problémáját kéne valahogy megoldani. Bár egy hete elkezdtünk futni. Aminek egyelőre nem látszik az eredménye, és igazából az a helyzet, hogy én belehalok, a Zuramnak meg lófasz az, amennyit futunk. Na de türelem... hahaha... Én és a türelem... Baszki... 20 kiló hájat elcserélnék egy null kilóméteres fiú gyermekre... esetleg lányra. De komolyan...

Hát ahhoz képest, hogy februárban még az alig munkától is kipurcantam, mostanra egészen jól belerázódtam. Igaz amit keresek az kb. éhen halni sem elég. Így folyamatosan keresem az új lehetőségeket. Bár eddig nem túl sok sikerrel. De ez is több, mint a semmi.

Egyébként meg igen komolyan elgondolkodtunk a külföldi munkában is. Hollandia, New York és Németország merült fel lehetőségként. Én dojcslandba nem annyira vágyom, mert nem szeretem a német nyelvet. Hollandia az nem túl segítőkész. NewYorkba meg kimenni sincs egyelőre pénzünk. Na igen... a pénz... húúúúúúú... Az azért kőkemény, hogy már 12-én csak írd és mondd 3000 Ft-unk volt, és ez egészen kb. 20-áig így is lesz. Azaz napról napra kevesebb. Még jó, hogy ez a motoros túra eg fillérünkbe sem kerül, mert az a "kedves ember" finanszírozza a Zuramnak is. Na mindegy.

Most van időm egy kicsit írogatni, miután a Zuram, a Tibi elment 2 napra motorozgatni. Amivel semmi baj sincs, bár féltem és már most hiányzik... Szóval nem az a baj, hogy elment motorozni, és nélkülem ment el, ráadásul 2 napra... Egyetlen bajom azzal van, akivel ment. Ugyan nem ismerem a pasit, és bár ő sem engem, de már egy párszor megpróbált minket szétszedni. Úgyhogy kellőképpen utálom őt így ismeretlenül is. És semmi kedvem megismerni sem. Remélem még egy jódarabig nem is lesz "lehetőségem" rá. Na de mindegy. Én maximálisan bízom a Zuramban.

És legalább tényleg van most időm gépezni. Mert egyébként olyan kb. 2 naponta este max. 30 percre van bekapcsolva a gépem. És most nem is tudja, hogy még időnként írogatok. Mondjuk nagyon nincs mit írnom, úgyhogy annyira nem hiányzik ez a virtuális valóság. Bár most azért van egy - két dolog, amit le akarok írni, mert ezek megint igencsak fájó pontok nekem. És hátha így kicsit könnyebben túlteszem magam rajta.

Úgy látszik már a blog írás sem megy nekem. Már nem érdekel, nincs mit írni... egyelőre...

Azért írom ezt a levelet, mert úgy érzem, hogy amikor úgy teszünk, mintha beszélgetnénk, akkor valójában csak elbeszélünk egymás mellett. Ez meg csak feszültséghez és indulatokhoz vezet. Volt erre néhány kísérlet, de be kellett látnom, hogy az az út egyelőre nem járható. Pedig jó lenne néhány dolgot tbeszélni, ami nekem nagyon rég óta problémát jelent. És ahhoz, hogy végre 29 évesen olyan normális önálló életet tudjak élni, amit már régóta szeretnék megvalósítani. Olyat, amilyen NEKEM jó. Nem neked, vagy a szomszédnak, vagy akárki másnak, mert jaj mit fognak gondolni. Én már hányingert kapok a látszattól. Nem akarok kirakatban élni, és folyton megjátszani magam. Ez egy értelmetlen átbaszás. Mint ahogy az is csak önámítás volt, hogy ha mindig mindenben megfelelek a számomra irreális elvárásaidnak, akkor majd jobban fogsz szeretni. De nem hogy ez nem következett be, hanem a léc egyre magasabbra került, mindig csak pont annyival, hogy azt éppen ne tudjam átugrani. És ez dupla csalódás volt nekem, mert nem csakhogy képtelen voltam megfeleni, és ezáltal csak a kőkemény kritikát kaptam. ezáltal csak az erősödött bennem, hogy semmire sem vagyok jó. Így az önbizalmam meg az öbecsülésem is egyre mélyebbre süllyedt. De még csak esély sem volt arra, hogy azt a szeretetet megkapjam, amire nekem szükségem lett volna. Persze ezt akkor nem is nehezményeztem, hiszen azt hittem, hogy a szeretetet ki kell érdemelni. És én nem érdemlem meg. Sokáig azt gondoltam, hogy egyszer majd csak odafigyelsz rám is, és észreveszed a jeleket, a néma sikolyokat, a hangos ordibálásokat, hogy valami nekem/nálam nagyon nem stimmel. Bíztam benne, hogy egyszer eljön annak is az ideje, amikor odafigyelsz arra, amit mondok, hogy komolyan veszed, hogy nem 5 éves óvodásként kezelsz, akinek soha semmi sem jó. Hanem elfogadod, ha azt mondom, hogy én ezt vagy azt nem akarom, mert nekem az úgy nem jó. De a szavak nem értek célt. Ami még a kisebbik baj, ezt el lehet fogadni, és túl lehet lépni rajta. És idővel megtanulja az ember, hogy csak a legszükségesebb kérdésekre válaszoljon. De ami bennem az ellenállást generálja és ellehetetleníti a normális beszélgetést az, hogy ha véletlenül valamit elmondtam, akkor az sokszor cinizmusra és kritikára adtak okot. Ettől meg én érzem megalázott helyzetben és hülyének magam. Hát ezért inkább meg sem szólalok, mert azért annyi még van bennem, hogy nem hagyok önként támadási felületet magamon. Azt gondoltam, hogy ha már nem lakunk egy fedél alatt, akkor ezek a dolgok megoldódnak, vagy legalábbis mérséklődnek annyira, hogy tovább tudjak lépni, és sok év után már ne érdekeljen. De ez nem megoldás. A szart el lehet fedni ideig óráig, de a szarszag megmarad. És köré bármilyen mézes-mázas kirakatot építhetünk, attól még ami alatta van, nem változik. Sokat gondolkodtam azon is, miután a Mama meghalt, és végképp azt éreztem, hogy egyedül maradtam ebben a kurva nagy világban, és hiába vannak "kirakatszüleim", mégiscsak árva gyerek vagyok. Mondjuk sosem éreztem magam családtagnak. Én mindigis csak egy kívülálló idegen voltam. Akkor már nagyon azt éreztem, hogy menni kell abból házból, és sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne ha egyszerűen becsuknám magam mögött a kaput, és soha többet vissza se néznék. Vajon akkor rájönnétek arra, hogy nem csak egy marionett bábú vagyok, akit úgy lehet rángatni, ahogy akarjátok??? Vagy csak akkor tűnt volna fel, amikor nem lett volna kit szívatni? Rengeteg sok harag és gyűlölet volt bennem. De rá kellett jönnöm, hogy nem is rád haragszom, mert te olyan vagy amilyen, és ha eddig nem változtál, már nem is fogsz. Hanem sokkal inkább magamra haragudtam, hogy nem mertem megtenni dolgokat. Nem mertem kellőképp kiállni magamért, a saját életemért. De ez nem a te hibád, én voltam gyáva. Így csak magamra haragudhatok. És igen sokszor még így is elfojtottam a dühömet, a haragomat, az érzéseimet. És mindezt magam ellen fordítottam.

Sosem szerettem az érzelmi hullámvasutazást. Akkor sem, amikor a saját faszságaim miatt történtek. Így meg, hogy tulajdonképp - bár önként szálltam fel rá - nem is én okozom magamnak... hát így meglehetősen szar. Mert nem tudom igazából, hogy hogyan lehet megállítani. Nagyjából vaktában ötletelek, miközben becsukott szemmel és összeszorított fogakkal kapaszkodok, hogy ki ne zuhanjak vagy ami még rosszabb ki ne lökjenek. Régen volt napi szinten görcsben a gyomrom... Mostanában megint ez van. De még mindig tudom, hogy megéri... Nagyon hülye vagyok???