Úgy látszik a kedd esténk az mostanában mindig ilyen lelkizősre sikeredik. Megrekedtem... Tanácstalan vagyok... De már előre beállítottam, hogy ne lehessen kommentelni, mert most nem igazán az "észosztásra" (bocs a kifejezésért, de jobb, illetve kevésbé bunkó szó most nem jut eszembe rá) van szükségem, csak arra, hogy kiírjam magamból mindazt, ami fáj. Mert addig nem tudok aludni, bár nem hiszem hogy ma egyáltalán fogok aludni.
Hazafelé a kocsiban feltűnt, hogy valami nagyon nem oké. Kérdeztem, hogy mi a baj... nem válaszolt, csak meredten nézett ki a szélvédőn. Mégegyszer megkérdeztem, hogy baj van? Nagynehezen bólogatott. Kérdeztem, hogy elmondja-e. Csak nyelt egyet és mélyeket sóhajtott. Na akkor már érztem, hogy itt valami nagyon nagy gáz van... És kettőnkkel...
Jól sejtettem... Itthon hosszú percekig ültünk szótlanul a kanapén, szívtuk a büdös bagót... Nem szólt, nem nézett rám... Én nem kérdeztem, nem szóltam, csak hallgattam és néztem magam elé, és éreztem, hogy valami olyat fog mondani, ami nagyon fájni fog, és csak küzdöttem a könnyeimmel, nyeltem őket szorgosan. Egyetlen ok, hogy nem bőgtem el magam az, hogy 6 azaz hat darab xanax volt bennem. Hogy miét, az most nem ide tartozik. Aztán nagynehezen belekezdett. Az első mondata már csontig hatolt... "Úgy érzem, hogy ez így nem fog működni..." Tudtam, hogy ezt a mondatot hallani fogom ma este... De egy ilyen sokkoló bevezetésre nem számítottam, legfeljebb a >>de<< után... Akkor majdnem elbőgtem magam, szerintem Ő is érezte, mert nagyot nyeltem és elcsukló hangon kérdeztem, hogy ezt miből gondolja... Elmondta azt a valamit, amire legutóbb azt mondta, hogy nem mondhatja el. Sokminden eszembe jutott akkor, meg azóta is többször gondolkodtam azon, hogy mi lehet az a valami. Erre nem számítottam. Van egy Mumus* a fejében... Konkrétabbat erről nem akarok írni, mert az nem lenne korrekt Vele szemben, én tudom a konkrétumokat is. És ez a Mumus időnként előjön, ami sokmindenben gátolja. És amíg ez ott van nem érzi korrektnek, hogy velem legyen. Kitalálta, hogy most megint jobb lenne Neki egyedül. Meg a nagy lófaszt... És itt most nem a pozíciomat féltem, vagyis persze féltem, kurvára féltem a kapcsolatunkat, mert ettől függetlenül én hiszek és bízom benne. És leszarom, ha ez csak egy illúzió. De én TUDOM, hogy nem az. Mindegy. Szóval tudom saját tapasztalatból, hogy most a lehető legrosszabb az, ha egyedül hagyom. Nekem nem a mosolygós, jópofi Zoli kell. Hanem Ő, a hús-vér ember az összes dolgával, gondjával, bajával, örömével... Mert szeretem. Elmondtam Neki, hogy bennem is vannak megingások, nekem nagyon gyors volt, ahogy a semmiből berobbantunk egymás életébe, hogy én sokkal jobban megijedtem attól, hogy már most ennyit beszél a gyerekről, és hogy érzem azt, hogy annak ellenére, hogy évek óta a legnagyobb vágyam egy gyerek, mégsem most van itt az ideje. És most az anyagiakat félretéve, érzelmileg sem. Hogy nekem hiányzott az elején, és még néha most is hiányzik a lángolás, hogy nem vagyok szerelmes belé, hogy soxor hiányzik az az egy nyamvadt szó, hogy szeretlek... De nincsenek elvárásaim, nincsenek határidők, nem kellenek ígéretek... Mert az élet már bebizonyította, hogy ezek mitsem érnek. Szeretem... és ez több, mélyebb annál, mint a múló szerelem, a lángolás... Őszintén szeretném azt, hogy boldog legyen... Nyílván az saját önzőségem, hogy azt szeretném, ha velem, mellettem találná meg a lelki békéjét, a nyugalmat, a boldogságot. Amikor ezeket mondtam, láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni ezekkel a szavakkal... Inkább csak átölelt és annyit mondott, hogy köszönöm... hogy neki ilyet még soha senki sem mondott... És én ezt nem azért mondtam, mert illik, mert dejól passzolt akkor épp oda... Azért mondtam, mert a lehető legőszintébben és tiszta szívből ezt gondoltam. És ezt most is így érzem. Megint elmondtam Neki sokmindent, amit tudom, hogy kőkemény háború lesz, de tudom, hogy győzni fogunk. Együtt fogunk győzni és célba érni. Így, most kellett azért, hogy érezze bízom benne, és érezze, hogy Ő is bízhat bennem. Tudom, hogy ez nem teher nekem, tudom, hogy megéri harcolni érte.
