Hát ma eljutottunk egy kerek egészhez... Kezdődött azzal, hogy én már egy ideje kíváncsi voltam arra, hogy Hunor mit szól hozzá. (azért mégiscsak az 1es számú szívszerelememnek le köll csekkolnia a vetélytársát...) Na ma ez megtörtént, és meglepő módon, pacsival és puszival köszöntötte az idegen "bácsit" (ha már én néni vagyok időnként, akkor Zoli nanáhogy bácsi), majd egészen jól eljátszottak. Aztán Zoli felhívta a keresztanyját, aki hallotta Hunor hangját és megkérdezte, hogy miénk-e a gyerek. Mire Zoli halál komolyan annyit válaszolt, hogy nem, de már nálunk sincs messze... Én néztem rá kissé ijedten és kérdő tekintettel, Ő meg csak mosolygott rajtam. Majd hazafelé a kocsiban áradozott egy sort Hunorról, meg a leendő fiáról... :O) :O) :O) Éskissé csalódottnak éreztem, mikor mondtam Neki, hogy bár elég soxor ég a gyomrom, és mostanában rendszeresnek is mondható, hogy reggel a kocsiban igen szépen felfordul a gyomrom, mégsem gondolnám, hogy ebből június végén szülés lenne... (ami egyébként számomra egy horror lenne, mert Abbé ugye 2010-re ígérte, hogy az én gyerekemként fog újjászületni, és az előző életeiben -de legalábbis az utolsóban is júniusi születésű volt- és a kínai fogamzás naptár szerint ez a baba is fiú lenne...íazt hiszem egy kissé meg lennék zakkanva ettől, és idő kellene ahhoz, hogy ezt fel tudjam dolgozni... na de mindegy.)

És ami a legjobb, hogy végre eljutottunk odáig majdnem 2 hónap után, hogy a szex is kurva jóóóóóó volt. Na ez az, ami hiányzott nekem, ez igazából már üti azt a szintet, amihez kicsi Baybee szokva vagyon...

És csak ismételni tudom maga, hogy semmi nem számít, csak ezek a pillanatok, amikor együtt vagyunk, amit érzek rajta, amit látok a szemében, amit érzek belül... és ez minden küzdelmet, türelmet és kitartást megér... mert szeretem... és csak ez számít...