Történt, hogy szombat este anyósoméknál aludt a szomszéd majdnem 3 éves kisfiú. Olyan este 9 körül égtelen ordítást hallottunk. Nehezen viselem a gyereksrást, de úgy voltam vele, hogy nem megyek le, majd megoldja anyós pajtás. Amikor percek múlva egyre keservesebben kereste a kissrác az anyját és szinte fuldoklott a sírástól, na akkor már nem bírtam tovább... Lementem... Öööööö... izé... inkább hagyjuk azt a látványt. A gyerek a nappaliban járkált sírva fel s alá, anyós elvonult a fürdőszobába, após meg a számtógép előtt füle botját se mozdította. Ölbe vettem, kicsit megmostam az arcát hideg vízzel, és láss csodát 2 percen belül megnyugodott. Anyós szerint hagyni kell, majd belealszik a sírásba. Nem kell pátyolgatni, nagyfiú(!!!) és különbenis azért hisztizik, mert otthon meg van neki engedve. Aha.

Hááááááát... Állítólag már sokat változtak a gyereknevelés terén, mióta a kicsifiacskájukat felnevelték. Nahát el tudom képzelni, hogy Vele hogyan viselkedhettek. Azaz nem... El sem tudom képzelni, mert inkább bele sem gondolok. És abba sem, hogy egyszer majd rájuk kellene bíznom az unokájukat... wáááááá...