Az kedden éjjel hajnali fél 2ig beszélgettünk. Megtéptük egymás lelkét... Jónéhány miértre választ kaptam ugyan, de nem minden esett jól. Kellett ez a beszélgetés, attól függetlenül, hogy túl nagy baj nincs.

Egyrészt átbeszéltük a gyerek a témát, az összeköltözést, a lakás dolgot, a munkáját... Én annyira de annyira gyűlölöm azt a kibaszott pénzt... Abba annyira nem mentem bele eddig, és ezek után sem akarok különösebben, de nagyon szarul állunk anyagilag. Persze tudom, hogy a következő hónap már könnyebb lesz, de az sem olyan, amilyennek szeretnénk. És nem százezrekről beszélek. Az Ő fele meg az, hogy pillanatnyilag totál bizonytalan az egész kibaszott jövőnk.

És ehhez hozzájön az, hogy Ő dettó ugyanolyan önértékelési problémákkal küzd, mint ahol én ezelőtt 3 évvel tartottam. És azt mondja, hogy nem akar magához láncolni, meg én megérdemelnék egy normális pasit, és fél attól, hogy csalódást okoz. Annyira nem tudom mit csináljak. Szeretem, vele akarok lenni, segíteni Neki. Mert én tudom, 100%ig, és ezt Ő is érzi, hogy teljesen biztos vagyok a közös jövőnkben. Most, hogy őszinte legyek egy kicsit elbizonytalanodtam... Nem magamban, meg nem is igazán benne, csak úgy... nem is tudom pontosan miben. Az a legnagyobb baj, hogy Ő maga sem tudja, hogy mit akar. Vagyis, amit szeretne az nincs összhangban a fejében lévő dolgokkal. Ez most nem biztos, hogy érthető, én értem Őt, mert pontosan tudom mi van benne. Szóval kurvára nincs önbecsülése, meg önértékelése, meg reális önképe... Baszki, még annyi sem, mint nekem.

Beszélgettünk a pszichológusokról. Próbáltam azzal kicsit megnyitni, hogy elmeséltem dolgokat a saját életemből. Anyámról, apámról, a Mamáról, A Gabiról, meg a mostani Lógusról, a csuklóvagdosásokról... Meg elmondtam Neki, hogy mit érzek rajta, amibe 99%-ban bele is trafáltam. Szóval elég mélyen belementünk ezekbe a lelki dolgokba. Tudom, hogy érdemes ebbe a kapcsolatba ennyi energiát beletenni. Tudom, hogy ha elég türelmes vagyok, akkor helyre fog állni minden. Csak tehetetlennek érzem magam. Tudom, hogy én kevés vagyok ahhoz, hogy rendet tegyek a fejében. Mondjuk az nagyon pozitív dolog, hogy hajlandó pszichológushoz menni. Előkerestem azt a linket, ahol én olvastam erről a mostani cuccról, azt mondta hétfőn felhívja.

Aztóta ezekről is beszélgettünk. Elmondtam, hogy nagyjából nekem milyen tapasztalataim vannak. És érzem azt, hogy meg akar tenni mindent kettőnkért.Viszont tudom, és Ő is tudja, hogy velem akar lenni. Hogy én azt tudom Neki adni, amire mindigis vágyott. És én is azt kapom Tőle, ami nekem kell. Szóval alapjában véve nincs semmi baj, csak azt érzem, hogy most nekem kell erősnek lennem... És ez nem biztos, hogy menni fog. Szóval ez a beszélgetés után én írd és mondd 1 azaz egyetlen órácskát aludtam, reggel két szót sem szóltam, csak bújtam hozzá, a kocsiban ülve meg, ahogy néztem Őt néha potyogtak a könnyeim... Mert azt éreztem, hogy nem akarom Őt elveszíteni. Nem hiszem el, hogy nem tudjuk megoldani. Így kért egy nap szabit, hogy együtt legyünk. Annyira jól esett, hogy Velem volt. Nem kértem, nem erőltettem, hanem magától megtette. Így egészen délután negyed 4ig együtt voltunk. Sétáltunk az Infó parknál, meg aztán a gellérthegyi csúszdákhoz is felmentünk. Ott már nem igazán beszéltünk ezekről a dolgokról. Csak kurva jó volt Vele lenni... Annyira szeretem...

(Ehhez a poszthoz nem véletlenül nem lehet kommentelni. És tulajdonképp másik poszthoz se írjatok ezzel kapcsolatban semmit, mert lehet ez most bunkóság, de nem véletlenül csak most írom le ezeket. Mert emésztenem kellett a dolgokat, és akinek a véleményére vagy tanácsára kíváncsi voltam, már tudnak eddig is tudtak a dologról. Igazából nem is akartam leírni ide ezt, de... de ez is hozzátartozik kettőnk kapcsolatához.)